Nálunk nem folyt vér a rendszerváltozáskor. Mi megpróbáltuk tisztára mosni a szennyeseinket, nem sok sikerrel. Feküdtem a fürdőkádban, és a vízcsobogásban a fülemben hallottam Szűrös Mátyás szavait. „1956-os októberi népfelkelés és nemzeti függetlenségi megmozdulás történelmi tanulságaitól is indíttatva, megalkottuk az új köztársaság törvényes alapjait. A magyar köztársaság független, demokratikus jogállam lesz, amelyben a polgári demokrácia és a demokratikus szocializmus értékei egyaránt érvényesülnek.” A „demokratikus szocializmus értékeinek érvényesítése”?-na, az volt a nagy kamu a kerekasztal megbeszéléseken. Már akkor tudta mindenki, aki az asztal körül ült, hogy ennek a szövegnek semmi értelme. Azért beleírták az alkotmányba, hogy befogják a nép száját. Ez volt az első nagy hazugság, amit azóta számtalan követett. Persze mindig az aktuális politikai elit érdekeinek megfelelően. A rendszerváltozás szépnek és jónak tűnt akkoriban. Harminchat évesen olyan optimizmussal tekintettem a jövőre a fürdőkád meleg vízéből, mint az anyja méhében lévő gyermek, aki alig várja, hogy a világra segítsék, hogy megtehesse az első önálló, szabad lépéseit az életben. Amennyire vártam, úgy szálltak el napról napra, és évről évre a vágyaim és az álmaim is. Szinte minden, és mindenki, akinek hatalom volt a kezében, mintha csak azon munkálkodott volna, hogy hogyan gáncsoljon el egy gyereket, aki még csak most tanulgat járni. Október huszonharmadika kettős nemzeti ünnep Magyarországon: az 1956-os forradalom kitörésének napja és a Magyar Köztársaság 1989-es kikiáltásának napja. Az előbbit ünnepeljük, az utóbbi meg már fájdalmasan halványodik. Hamarosan harminc éve lesz, hogy nálunk békés körülmények között következett be a rendszerváltozás. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy az életem nagy része már mögöttem van. Néha számvetést készítek. Van, amikor csak magamban, és van, amikor le is írom. Nem azért, mert ezzel bárkit is bántani szeretnék, hanem azért, mert hátha meghallják azok is, akiknek szól. Hátha meghallják azok is, akiknek módjukban állna jobb irányba fordítani a szekerünket, de nem teszik, hanem inkább csak a saját szekerüket pakolják. Pedig már púposra vannak azok rakva. Megmozdítani is elég lenne őket. A korombéliek még emlékezhetnek rá, hogyan is volt az, annak idején… Akiknek „bejött az élet” azok, mintha amnéziások lennének. Valahogy ők egészen másra emlékeznek, vagy egyáltalán nem akarnak emlékezni. Velem meg az a gond, hogy nem felejtek. Arra is emlékszem, hogy mehettem volna munkanélküli segélyre én is, mint sok ezren. De nem mentem. Azt mondtam a feleségemnek, hogy inkább éhen pusztulok, minthogy nekem valaki segélyt osztogasson a semmiért. Harminchat évesen, erőm teljében nem tudtam volna azt feldolgozni, hogy tébláboljak otthon valami alamizsnáért, amit elém löknek. Úgy gondoltam, hogy kitartó munkával megkeresem a megélhetésre valót a családomnak. Nyolc ember dolgozott a kezem alatt. Azaz, nyolc család kenyere, nyolc család mindennapjai múltak rajtam. Aztán a pénztelenség rányomta a bélyegét nálunk is mindenre. Azt mondták, drágán dolgozunk, pedig nem volt igaz, csak mi is szerettünk volna megélni. A munkabéreket és azok járulékait mindig tisztességgel kifizettük, napra pontosan. Soha senkinek egy fillérrel nem tartoztunk. Megjavíttattam az elromlott gépeket, új eszközöket vásároltam, hogy dolgozni tudjunk. Ami maradt a hónap végén, az volt az én fizetésem. Minimálbér, jó esetben. Közben meg azt láttuk, hogy az ország vagyona, ami amúgy mindenkié volt, hiszen az állami tulajdonú vállalatokat a szüleink, aztán mi építettük fel a semmiből, gyakran szétprédálják. A szakszervezeti üdülők is a mi pénzünkből épültek és a mi családjaink pihenését szolgálták. Nos, ezeknek az üzemeltetését, nyereségessé tételét , fenntartását meg sem próbálták. Ahogy annak idején, a nagy botrányt kavaró bírósági ügy főszereplőjének a nevéből, szállóigévé vált, szépen „eltocsikolták” a közös vagyonunkat. A nagy privatizációkkal egy időben, ezrével alakultak új vállalkozások. Ezeknek a nagy része meg sem próbált dolgozni, hanem kizárólag fiktív számlák gyártásával és az államtól jogtalanul visszaigényelt ÁFÁ-val teremtették meg saját jólétük alapjait. Aztán a semmiből előbukkantak a Kaya Ibrahimok és a Josip Totok, akik papíron felvásárolták azokat a cégeket, melyeket a lebukás veszélye fenyegetett. Ahogy jöttek, úgy tűntek el ezek a szerencselovagok, hátrahagyva sok milliárdos adósságot. Azokat a keveseket pedig, akik megpróbáltak tisztességesen dolgozni, újabbnál újabb adókkal sanyargatta az állam, hiszen az adósságokat valakinek mindig meg kell fizetni. Sokszor olyan érzésem volt, mintha az lenne az állam érdeke, hogy a vállalkozókat tönkretegye. Belefáradtam ebbe a küzdelembe, és az első adandó alkalommal elmentem nyugdíjba. Összeszámolták az éveimet és kiszámolták a nyugdíjamat. Csak álltam az ügyintéző ablaka előtt, és nem jött ki hang a torkomon. A fiatal kis hölgy beleszólt a mikrofonjába: Kilencvenháromezer-kettőszáz lesz a nyugdíja.
–Tessék mondani, abból meg lehet élni?
– Azt én nem tudom, de tetszett volna többet fizetni, akkor most több lenne –szólt cinikus hangsúllyal.
– Remélem, azt azért tudja, hogy az én, és a hozzám hasonló, kicsi és nagyobb vállalkozások adójából kapja ön, és még nagyon sok állami alkalmazott a havi fizetését? Ha másért nem is, legalább ezért, egy kicsivel több tisztelettel beszéljen velem, ha kérhetem.
Elvörösödött az arca, nem szólt semmit.
Bízom benne, hogy jó sokáig fogok élni és egyszer talán, majd a százezret is eléri a nyugdíjam. Addig is, amíg a kezem nem remeg, amíg látom a betűket a klaviatúrán, le fogom írni, hogy nem kellett volna ennek így történnie.
Eltelt közel harminc év, és huszonkilenc alkalom, amikor módunkban állt volna megünnepelni a rendszerváltozást. Egyetlen egy sem volt ezen alkalmak közül olyan, ami büszkeséggel töltött volna el. Inkább szégyellem magam mások helyett is, hogy a nemzeti ünnepünk arról szól, hogy leköpjük, megverjük, kifütyüljük, szitokszavakkal megalázzuk, és persze olykor tettleg is, a polgártársainkat. Milyen lesz a harmincadik alkalom? – azt nem tudom. Mindenesetre felteszem a kérdést, hogy képesek vagyunk-e őszintén beszélni egymással? És ha nem, akkor még meddig nem? Ünnepelgetünk évről-évre, így, tovább? Egymást leköpve, kifütyülve, megverve…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: